Nem tudom, miért, de napok óta rajtam van az "édességet de azonnal" érzés. Két napja még próbáltam gyümölccsel elintézni a dolgot: egy alma, egy banán. Ideig-óráig "használt" csak. Tegnap - a hókáosz napján - nem volt már itthon csoki, süti vagy más épkézláb édesség, és elindulni se tudtam hogy beszerezzek bármi ilyesmit (kint sűvítő szél, hóesés, hideg - és egy betegeskedő autó - így maradt a házi megoldás.
Zabpehely vízzel-tejjel megfőzve, mézzel és szárított gyümölcsökkel. Klassz volt. Mára még jobban kínzott az édesség hiánya és a kamrám is egyre soványabb (no azért nem kell izgulnotok, olyan üres sosem lesz hogy valamit ne tudnék készíteni belőle). Emlékeztem, hogy az angoloknak van valamilyen kenyér vagy kalácspudingjuk, tejjel talán? Receptet nem találtam, így a magam feje - és a szemem előtt lebegő könnyű, habos, édes valami képe - alapján elkészítettem a csodát. Legalábbis nekem ma ez volt a vágy csudálatos tárgya... és megvalósulása.
Kivajaztam egy kis tűzálló tálat. A szikkadt kalácsot vastag szeletekre vágtam. A szeletek mindkét oldalát megvajaztam és leraktam a tálba szorosan egymás mellé. Megkentem jól a nyáron eltett eperálommal, rá megint egy sor mindkét oldalán vajas kalács és rá még egy adag eperlekvár. Közben megmelegítettem majd' egy liter tejet 4 zacskó vaníliás és 2 ek rendes cukorral. A kalácsra öntöttem és betettem a sütőbe. Amikor elkezdett illatozni, kivettem. Tudom, hogy ez nem egy kifinomult, átgondolt cukrászművészeti remek, de édes, puha, meleg, habos, sült és nagyon nagyon jól esett. Igazi kalóriabomba - de ma ezzel nem törődöm. Legyen ma jó nekem - és nektek is, ha elkészítitek. Rajta!
